Melkor beszólogatása //Edda, Loki csúfolkodása//

Történt pedig, hogy Melkor épp szabadon flangált, midőn a fényes valák ünnepet ültek. Melkor nem állhatta, hogy ő ebből kimaradjon, tehát lecsapta Ossét, aki pont ott állt, és bement az össznépi mulatozás helyszínére.

Melkor szólott:
Na adj'ÉN!
Le sem tehetem magam?
S sert sem kapok, midőn szomjazom?
Szép kis banda, mondhatom...

Orome szólott:
Hát ez üljön közénk? Fúj...

Melkor szólott:
Manwe, igen szép szokás, állatni
szegény szomjas vendéget...
Avagy nem egyenlők voltunk-é Ilúvatar gondolatában?

Manwe szólott:
Szebbik feled tedd le hát,
S vedd Yavanna serét.

Melkor szólott:
(miután leült)
Yavanna? 'Sze ez langyos!
Szép kis serfőző az ilyen!
Aule háta mögött hetyegtél,
Főlő seredre nem ügyeltél...

Yavanna szólott:
Kikérem magamnak, közvilágítás-
romboló! Remek a serem, mit mindenki
megmondható...

Melkor szólott:
Hö-hö... böff.
Hát te, Aule? Itt dekkolsz s hallgatol?
Részeg vagy, ne tagadd, mint akkor,
midőn ama muris törpöket alkotád.

Aule szólott:
Na, te csak söpörj saját portád előtt!
És a te orkjaid? Mit mondhatnék? Bleeőőhh...

Melkor szólott:
Az ork faj dicső, pofa be, szurtos kovács!
Különben is vacak
volt az alapanyag...

Manwe szólott:
Ilúvatar Művét bírálod-é, te gaz?
Orkjaid tán magad szűlted, kinézem belőled...

Melkor szólott:
Kuss, Manwe, még hogy én, szülni?!
Asszonyod szoknyáját őrzöd, s így magad léssz asszonnyá...

Varda szólott:
Melkor! A gyufát kihúzod!

Melkor szólott:
Á, Tűzgyújtó Naccsága!
Te se vagy ám különb, csalod a férjed, s
fehér ruhákra szórod a pénzt,
ahelyett, hogy mosatnál...

Nienna szólott:
Melkor, mért szítasz folyton viszályt?

Melkor szólott:
Hohó, elhallgass, bőgőmasina!
Szemed akkora, mint bornyú kaszniba...
Nem mintha ennek értelme volna, de
legalább hangzatos.

Mandos nem szólott, mert hallgatott.

Irmo szólott:
Gyere, Melkor, szívj be kertemben,
s feledd haragod...

Melkor szólott:
Oh, köszönöm, de nem vágyom
Hippi maiáid társaságára, ama bárgyúkra,
kik leszólják a háborút...

Vána szólott: Pedig az nem jó...

Melkor szólott:
Szád befogd, Vána, másodrangú vala!
Neved kezdettől B-kategóriában vala.

Vaire szólott:
Melkor, megállj, ha majd legközelebb
elfognak, fogsz szívni az én jóvoltomból, mert
szövök neked roppant csípős fonalból... pulcsit!!!

Melkor szólott:
Na, megszólalt a hallgatag neje!
Körülnézek, immár mindenkinek beszóltam-e?

Nessa szólott:
Kedves Melkor, vedd e sört (jobb, mint Yavié)
s lelked frissűljön, haragod meg szálljon el...

Melkor szólott:
No'iszen, Nessa, te sem vagy egy úrilány,
mert Oroméval bizony... pedig hát a bátyád...

Tulkas eme ponton berontott, és máris lóbálta kedvenc boxerét.

Tulkas szólott:
Kuss legyen, te Mandos ebe,
mert pofád ezzel verem be...

Melkor szólott:
Nagy a te szád, Tulkas, de
kisebb bátorságod... a vendégjog tán semmi?

Tulkas szólott:
Kuss legyen, hitvány orkgyáros te,
mert pofád ezzel verem be...

Melkor szólott:
Kikérem magamnak ezt a hangnemet,
én Manwe vendégeként sérthetetlen leszek.
Vagyok. (Legalábbis remélem.) Úgyhogy kushadj, Tulkas...

Tulkas szólott:
Kuss legyen, még egyszer nem mondom el,
hanem pofád jól beverem boxeremmel!

E szókra Melkor jobbnak látá stratégiailag sürgősen távozni...

A múlt árnyéka c. fejezet, Móricz módra:

Zsákos Frodó hallotta, hogy kopognak. Há föl is kelt, oszt kibattyogott.
Gandalf állt. Az ajtóban. Ottan állt.
-Aggy' Eru... - köszönt a mágus. Frodónak. Oszt pödrintett egyet a bajszán.
-Há'kerüjjék beljebb kend.
Gandalf bekerült. Leültek. Oszt hallgattak. Meg később pipáltak is.
-Há' van ez a Gyűrű. - mondta Gandalf.
-Ja. Van. - felelte Frodó.
Hallgattak. Oszt néha rátömtek a csibukra.
-Há ez Szauroné vót.
-Nem mongya kend? - Frodó olyannyira elbávút, hogy fél szemét kinyitotta.
-De.
-Télleg?
-Ja.
-Oszt hogy kerűt ez Bilbó bátyámuramho'?
-Hja, há az hosszú meskete.
Gandalf újabb pipát tömött. Hallgattak.
-Há' vót Isildur. Tudod, a kerál.
-A'?
-A'!
-Oszt?
-Há levágta a kezéről. Szauronnak. Meg az ujját is.
Ez meglepő vót, hogy Gandalf ilyen szóáradást zúdíta a hobbitra. Csodákozott is erősen a Frodó. Nem vót e' szokása a mágusnak.
-Oszt mi lett?
-Elhagyta.
-Isildur?
-Ja.
-A Gyűrűt?
-Azt.
-Azt?
-Azt.
-Osztán mi lett?
Gandalf szipákolt kicsinyég. Nem akart szószátyárnak láccani.
-Hát... aztán gyütt Gollam. Sőt, igazsággal, először Déagol gyütt. Szméagol meg megfojtotta.
-A szíjjal?
-Avval há'.
-Oszt elvette tűle?
-Há el de nagyon. Oszt meg is kattant izibe.
Megint hallgattak.
-És Bilbó bá' ellopta?
-Ja.
-És most?
-Há menj Vőgyzugolyba. Ja, vidd a Samut is.
Gandalf vette a kalapját. Megint sodorintott egyet a bajuszán.
-No.
-No aggyEru. Hová mén mostan kend?
-Há a sógorho. Vazsudvardba. No Eru segíccsen.
Azzal a mágus kimönt. Oszt Frodó kezdett gondúkodni, hogy mikó induljon.

A Pajkos Póni-fejezet... //Rejtő 1.//
A négy derék hobbit beért Bríbe. Járművükből nem sok maradt, de az legalább impozáns volt, és az egyik póni megállás nélkül nyerített.
-Az átkozott! Beragadt! - morogta Trufa.
-Csináljatok már valamit...
Így haladt végig a négy hobbit, kik erősen remélték, hogy a Laposorrú Tódor, a helyi közeg, még nem szerezett tudomást róluk, Brí utcáin. Béni, a kapuőr, előzőleg némi kellemetlenséget támasztott, ám miután Samu néhányszor kedélyesen a bódéja falába verte a fejét (a fal beszakadt) nyomban tisztelni kezdte a jövevényeket.
Végül feltűnt előttük a Pajkos Póni.
- Barátságos helynek látszik - mondta Pippin, és húzott egyet kedvenc, kék papagájokkal telefestett rumosüvegéből.
A fogadó düledező kültelki kocsma volt, ajtaja barátságos fényt hányt az utcára, és olykor kirepült az ajtón, az ablakon, sőt a falon át is egy-egy modortalan ork vagy részeges szürkerévi matróz. A Pajkos Póni finom hely volt, ahol nem kedvelték az udvariatlan vendéget.
-Van ez ollan, mint a Négy Kibelezett Ork a Tóvárosban, amiről Bilbó úr szokott vót mesélni - vélte Samu.
Az ajtón néhány tábla díszelgett.

FIGYELEM! BELÉPÉS KIZÁRÓLAG ÚRIEMBEREKNEK! MINDEN ESTE HÁROMNEGYED HÉTKOR A KÓSZÁK MEGVERIK AZ ORKOKAT!

alatta:

BÖGYÖS ARANKA SZOMBATON SOHA NEM FOGAD VENDÉGET! EZT MÉG A TÖRPÖK IS VEGYÉK TUDOMÁSUL!!!!

ezután egy krétával írt, Óidőkből származó nyelvemlék:

ALQUALONDEI VETERÁNOKNAK NINCS KISZOLGÁLÁS!!! MÉG AKKOR SEM, HA OLYAN ELVETEMÜLTEK, HOGY KÉSZPÉNZZEL FIZESSENEK!

végül:

A NAZGÛL VENDÉGEKET NE INGERELJÜK! MÁGUSOKNAK HITEL NINCS!!!

Beléptek, és elcsodálkoztak, ugyanis Trufát nyomban orrba vágták.
A delikvens, egy ork, nem tudta, hogy Trufát orrba vágni az álmoskönyv szerint három hét kórházat jelent.

Miután a berendezést helyrerakták, a villanykörtét kicserélték és a sebesülteket elvitték, a vendégek folytatták megszokott tevékenységüket, és nagy respektussal néztek a hobbitokra. Errefelé a bennszülöttek tisztelték az ilyen finom urakat.

Papsajt, a fogadós, kiszolgálás közben odasúgta nekik, hogy Aranka ma szabad, de Frodó épp nem figyelt, mert sztorizott, majd eltűnt, de a vendégek sztoikus nyugalommal fogadták ezt. Itt kérem bármi megtörténhet, azóta, hogy egyszer Maglor betért ide és asztal alá itta a fogadóst, meg a Pöcök Döncit (ez egy hírhedten részeges ork volt) és több, keményen alkoholizáló szürkerévi matrózt, akiket minden kikötően ismertek, majd énekelni kezdett, ráadásul megverte azokat, akik ez ellen kifogást emeltek... tehát azóta már semmin sem lepődött meg a törzsközönség.

Ekkor történt, hogy Vándor, akit számos néven ismertek, de mind hamis volt, kézbe vette az ügyet.
Szikár, viharvert férfi volt ez a Vándor, úgy bírta az italt, mint senki Tar-Aldarion óta, és csavargókülseje alatt egy központi hős rejtőzött...
-Beszélgessünk, Alagi úr... - veregette vállon Frodót, aki erre rutinból félrenyelt, majd a falhoz vágta az idegent, ám az nem haragudott eme inzultus miatt. - Én is szeretek verekedni, de ha megkérhetem, ezt most időhiány miatt mellőzzük... ugyanis nazgûlok forognak fenn.

S most legyen Pelennor, egyik kedvenc íróm módjára... //Sienkiewicz: Trilógia//


Théoden király megsarkantyúzta derék paripáját, és közben a harci hévtől egészen felborzolódott marcona bajusza. Kardja, a Herugrim, már alig várta, hogy a hitvány Ellenség vérét kóstolja. Mögötte még dicső zászlóvivője is lemaradt, aki címerét, az Éorlów Lówon nevű zord díszt cipelte.

A nemes, jó, bölcs (stb.) király roppant hősiességel letarolá ama hitvány haradi jöttmentet, és porba taposta nyomorult kígyós rongyukat. Paripája tevékenyen közreműködött ebben.
Ám halljátok, honfiak! Egy setét árny vetült a hősre, és hiába volt oly merész, mint ama legendás héroszok, a gonosz tatár (áthúzva) Nazgulok Ura leereszkedett, s elrepíté! Legalább negyven csontja eltört, ami meg se kottyant volna egy ily vitéznek, ám a zúgva szállás következtében hű lova reáesett...
A gaz nazgul sátáni kacajjal léptetett közelebb pokoli bestiáján, s imigyen szólt:
- Most széttépetlek... aztán megnyúzlak... karóba húzatlak... utána esetleg még a fejedet is kitűzetem setét váram kapujára!
De gonosz szándékát végre nem hajthatá, mert ím, Éomundówna leányasszony, kibe Eru harcos szívet plántált, útját állta!
És pontosan azt mondta, amit Tolkien kollégánál.
A nazgul felröhögött, fekete lélegzetének ködébe burkolta a leányt, majd felé csapott rettentő buzogányával. Ám a nemes hölgy, Éorlów vére, zilált aranyhajával s tört karral is állta a sarat, meg a nazgul csúf, pogány szókincsét, mellyel Erut, sőt, Varda Anyánk, Angyali Királynőnk nevét káromlá!
Itt következett be ama fordulat, mely hőssé emelte a kis Trufát: roppant elszántsággal megpödörte bajszát, s kardját a nazgul hátulsó fertályába mártotta...
A gonosz térdre rogyott, s vesztét érezte. Nem véletlenül, ugyanis Éowyna leányasszony úgy lecsapta a fejét, hogy büszke lett volna reá őse, Éorlów is.

Théoden király pedig búcsút készült venni e földi siralomvölgytől, ámbátor Trufa erről igyekezett őt lebeszélni.
- Nem pipálunk többet, kis barátom... hanem ne sírjék kegyelmed, mert lélekben mindig veled leszek, ha szívandol.
S Trufa mit sem látott könnyei záporán át, de ekkor Éomer Éomundowicz lépett hozzájuk.
-Üdv az új Khirálynak! - mondá Théoden Thengelów uram. - Most nincs idő a szejmet összehíni... vezesd győzelemre néped, öcsém! Mutasd meg ama gazoknak!
Azzal lelke eltávoza, és népe siratta a nemes vitézt.

Ekkor jött a Három Bajtárs, meg az északi kószák, utóbbiaknak mindössze annyi funkciójuk van, nemes olvasóm, hogy két oldal múlva leírhassam: "s e szép daliáknak többé egyike se látta Észak földjét..."
Gimli Glóinów uram, derék fejszéjét buzgón markolászva, imigyen vélte:
- Hej, barátim! Bizony mondom én kegyelmeteknek, meglátjátok: második Gondolin lesz itten, második Gondolin!!!
-Gondolin elpusztult... - szúrta közbe scepticusan Legolas uram, szőke bajuszkáját pödörintvén.
-Ne szaporítsuk a szót, uraim, hanem mutassuk meg, kik vagyunk! - javasolta Aragorn Elessarewicz.
Szörnyű, véres és korhatáros mészárlás következett. Utána az életben maradt orkokat gondosan karóba húzták, amit finom lelkű leányasszony olvasóimra tekintettel nem részletezek.

Imrahil, akin meglátszott tünde-vére, mert a csata pora és egyéb mocska lepergett róla, és páncélja úgy ragyogott, mintha direkt suvickolták volna (de ezzel senki sem merte megvádolni a hőst), tehát Imrahil uram kezdte hiányolni Mithrandirt, akinek gyanús módon mindig olyankor támad halaszthatatlan dolga, midőn tombol a harc...
Így eltöprengvén, meglátta a kozák (áthúzva) rohír harcosokat, akik szeretett Királyuk és Éowyn testét vitték a város irányába.
A Fejedelem pedig levett süveggel tisztelgett, és megkérdezte:
- Ki légyen ez a leányasszony?
- Éowyn Éomundówna úrnő, a királyunk húga -felelték azok.
Imrahil ellenőrzé, lélegzik-e még a leány (mire nem jó a fényes páncél!) és sürgősen medikusért küldött, majd bepaterolá őket a Városba.
Eközben Éomer, a Bajtársak, valamint néhány Névtelen Túlélő találkozott, s szívük örvendett egymás látásán.
Ám sok hős nyugszik örökké Magosvár alatt, amit a költő meg is énekelt.

//Hemingway//

...A Banyapók ronda volt. Nagyon.
Esett.
Samu tudta, hogy győznie kell, mert az erkölcsi diadal úgyis az övé. Csak remélni tudta, hogy utána lerakhatja Fullánkot, ami túl nehéz volt neki.
Samu és a Banyapók nekiálltak helyezkedni a katlanban. A némber vadul csattogtatta csáprágóit, de a férfit ez nem hozta lázba. Minek is?
Az állat támadott. Samu gyakorlott pase del pechó-val tért ki előle, és közben azon töprengett, hogy hol van Gollam. Rohadtul elege volt elmebajos, gyenge és GYÁVA kísérőjükből.
Gollamnak eközben megvolt a maga baja. Éhezett. Mióta elindultak Henneth Annunból, nem tudott halat fogni.
A Banya pedig visszafordult. Samu megigazította hímzett selyemdolmányát, majd a muletát lobogtatva, Fullánkot elrejtve felkészült, és bemutatott egy olyan media-verónicát, hogy a sziklákon könyökölő, öreg ork szakértők bólogatni kezdtek: íme, az új Belmonte.
Samu egyszerű, ám bátor és férfias lelke nem rettent meg. Ettől? Nem most fog meghalni, jól tudta. (Az író roppantul sajnálja ezt, de ami késik, nem múlik.)
-Jól adja - mondta a vén Shagrat, aki örökké bagószagot árasztott, de talpig férfi volt, és hajdan maga is banderilleróként működött.
-Meg kell hagyni - köpött egyet macsósan Gorbag. - Emlékszem, mikor a polgárháborúban, még anno... Turgon idejében...
Ám sohasem derült ki, mire emlékezett Gorbag, a viharedzett, tapasztalt öreg katona.
Samu egy igen merész paso naturalét hajtott végre, és kiszúrta a Banya szemét. Ami kifolyt.
A némber megdühödött.
Ebben közrejátszottak a pikák is a potrohában.
Emlékszem egy hasonló küzdelemre, még '12-ből, mikor Eärendil és Ungoliant feszítették pattanásig a közönség idegeit...
Végül a Banya leült.
Hangos füttyögés hallatszott az orkok felől.
Samu nem nagyon díjazta, hogy a pók a leülést rajta képzeli el. És vaktában felfelé bökött, mint Túrin, a partizán, két gránátrobbanás és egy lángszóró között...
A Banya vinnyogott, Samu pedig kardjára támaszkodva felállt, majd hajlongott a közönség felé.
Korrekt győzelem volt. Még Mejíasnak is becsületére vált volna, bár ő egy esetben nem a bikára bambult. Ezt is meg lehet tenni. Egyszer.
Samunak megítélték a Banyapók fullánkját, a sajátja mellé.
Az aréna, mely időközben megtelt orkokkal, éljenzett.
Samu megértette: még nem köthet különbékét, és hosszú harc vár rá. Esőben, Frodóval. Vagy nélküle.

//Rejtő: A megkerült cirkáló//

-Szilmarilt, vagy életet!
-Életet.
Ez a válasz megdöbbentette a kérdezőket, akik közül az egyik láthatóan vezéregyéniség volt, a másik pedig rossz útra tévedt művészlélek.
Hely: Eonwë tábora.
Idő: Az Izzó Harag Csatája után.
Személyek:
Két ideges nolda.
Egy rezignált maia.
Valinori katonaság, tündétlenség.
-Nem hallotta jól? - kérdezte a vörös, félkezű, zilált lelkivilágú egyén, kezében hű kardjával. Ezen a nevezetes szerszámon több nemzedéknyi tünde vér száradt. Maedhros tudta, mi az illem, és ki nem maradt volna egyetlen rokongyilkolásból sem.
-A hallásom tökéletes, kérem. - felelte a maia halálosan nyugodtan. - Ám, ha megkérhetem, ne lökdössön, mert azt nem szeretem, és különben is örülök, hogy félórás kemény küzdelem után fel tudtam állni. Ön azt mondta, fiatal barátom, hogy szilmarilt vagy életet. Én az életet ajánlottam.
-De hát ön maia! Hogy a fenébe öljem meg?
-Az már nem az én gondom. Ön ultimátumot adott, és én választottam. Tessék, ide döfjön!
Maedhros most már tényleg kezdett ideges lenni. Ez a szemmel láthatóan ittas egyén szórakozik vele.
-Nem lehetne kompromisszumot kötni? - vetette közbe Maglor, az elfuserált művészlélek. Ez egy vékony, danolós suhanc volt, mégis rettegéssel emlegették nevét a kikötőkben. Főleg Alqualonde táján. Ugyanis Olwe egyik nagyszájú matróza meg találta jegyezni, hogy Maglor hangja leginkább egy ivartalanított és ráadásul indiszponált sertésre emlékezteti. A meggondolatlan teler gyönyörű ívben repült a kikötő boltívének, útközben lekaszálva néhány ártatlan lámpát. A szelíd zenész roppant érzékeny volt a kritikára.
-Kompromisszumot? - nézett rá Eonwë szigorúan. - Itt, kérem, szó sem lehet ilyesmiről. Önök nem tudnak megölni, mert ainu vagyok, pedig kénytelenek ezt végrehajtani.
-És ha mégis ideadná a szilmarilokat? - próbálkozott Maedhros.
-Nézzék, barátaim, nem vagyok én kegyetlen. Ha önök szimplán elkérik, odaadtam volna. De választást kínáltak. Értsék meg, nem tehetem.
Maedhros láthatóan kifogyott az érvekből, és még ideges is lett. Ez főleg abban nyilvánult meg, hogy nekiállt Eonwë kísértetét aprítani. Orrok törtek be, tündék repkedtek a bokrok felé, söröskancsók törtek szét... Maglor úgy vélte, hogy a helyzet érdemes az ő lantjára, tehát a verekedéstől cseppet sem zavartatva magát, hangolni kezdett.
-Ne most énekelj, te hülye! - ordított rá a bátyja.
-Ezt a hangot kikérem magamnak... - sóhajtott fel poétikusan, a meg nem értett művészek búskomor arckifejezésével.
Eonwë végül, mikor a tábor már romokban hevert, és a háttérben a rendőrség bekísért néhány veterán alvilági egyént, odaállt a fivérek elé.
- Csak ne lenne az a vajszívem... de önök olyan gyönyörűen verekedtek... rendben, odaadom a szilmarilokat, mert ami jár, az jár. De köztünk maradjon, nem hinném, hogy túl hasznosak lesznek... folyton túlmelegszenek, én még ilyet nem is láttam. Ilyenkor rakják hideg vízbe, az segíteni szokott. Nem kell hálálkodni, ha az öreg Eonwë ad valamit, azért adja, mert neki úgy tetszik. Most pedig pihenjük ki a nagy ijedtséget, mondjuk a Négy Víg Sintérben...
Azzal az áldozat és a rablók e nevezetes vendéglátó-ipari egység felé vették útjukat...

És most
valamely ódon, megsárgult és eperillatú történet... //Krúdy//


Bilbó akkoriban hagyta el a száztizenegyedik esztendejét, de még remekül tartotta magát, és bajusza továbbra is gesztenyeszínben játszott, mint a régi, megsárgult, lekwarral leöntött daguerrotípiák, melyeken méla, álmodozó tündehölgyek merengtek a Szilmarilok valamely hajdani, antiquarból szerzett, kék bársonyba kötött példánya felett, s sóhajtoztak, hogy ah, minő idők voltak azok, s Beren minő igazi, régimódi gavallér...
Bilbó hát hosszú vándorútra indult, mint már annyiszor, mert vére hajtotta, hogy felkeresse emlékeit, akik kivétel nélkül nők voltak, közbül egy-egy ízletes, aranyló húslevessel, melynek illata még mindig a hobbit gavallér orrában lézengett...
Így történt, hogy megérkezett az álmos, őszi Völgyzugolyba, hol szüntelen hervadó levelek közt, ábrándozva sétáltak a tündék, s Elrond úr örökkön utazni készült, de soha nem jutott el a kikötőig, hol a fehér hajók... oh, pardon, az egy másik történet.
Völgyzugolyban pedig Endorfinhoz ment, a finom lelkű, fekete, illatos hajú tündedámához, ki egykor esküdözött, hogy Bilbóért ő meghal... biztosan meghal...
Endorfin hajdan pompás, ódon kávékat főzött, melyek sejtelmesen gőzölögtek, s a finom, lila madaras hollóházi porceláncsésze mögül elbűvölően rebegtette hosszú szempilláit Bilbóra, aki ilyenkor gyengéden megigazította a hímzett, japán selyem lámpaburát, hogy szíve hölgyének ne essék a szemébe a fény...
Bilbó elmerengett, hogy vajon Endorfin még mindig nandazöld csipkekesztyűket és aranyozott kontytűket visel-é, mint hajdan, midőn sárga falú, lábasházba települt kisvendéglőkben ették a fácánsültet, egészen kevés Worcester szósszal és fiatal hagymával... reá pedig sört kortyolgattak, és Endorfin mindig leette a szósszal a piros kockás abroszt, az udvaron pedig szelíden bólogatott a vén diófa...
És Endorfin ajtót nyitott, Bilbó pedig szemérmesen és kissé elfogódottan csókolt kezet neki... a nő hamvas orcáját pír öntötte el, s úgy suttogta:
-Hát visszajött, Bilbó?
És még mindig nandazöld csipkekesztyű volt rajta, meg aranyozott kontytűk, melyek az elmúlt Kor során kissé megkoptak... de a kávéscsészék megvoltak még, és Endorfin még mindig a szempilláit rebegtette...
Bilbó mégsem találta helyét. A múltját kereste, s nem találta, mert érezte, hogy közé és Endorfin lelke közé valamely fátyol hullott... s hamarosan el is köszönt, majd kissé cinikusan állt az ódon, finom, szecessziós ívek és faragványok között, majd felsóhajtott, és visszavonult ódon lakosztályába...

//Örkény-egyperces//

Feanor sóhaja, amikor meglátta Nerwenkét a fodrásztól kijönni egyszer hó ötödikén, amely Nerwenke rendes szépségszalon-napja volt, és egész Tirion számára kiváló szájtátási alkalom, ám ezúttal valami szörnyű dolog történt:

ÚrEru! Feketére festette!!!