Alqualondë

Csillagfény süt le szép Hattyú-kikötőre;

Imbolygó lámpások fehér fénye árad.

Kívüle Sötétség, melyben komor árnyak  

Vonulnak; magukat száműző, bús sereg.

Elszántan követik  szabad lelkük vágyát,

S az bosszút követel, mert kimondatott a

Szó, mely vissza nem vonatik; kiáltotta

Esküjét Ilúvatar nevére noldák

Legtüzesebbje, s véle fiai, átkot

Mondva az Ellenségre, a gaz rablóra;

S népe tekintetét le nem veszi róla,

Nem riasztja el veszély, se maga Morgoth,

Lángot gyújtott szívükben a Tűz Szelleme,

S mind menni vágyott; szükség űzte ide

A noldák nemes népét, hogy szerezzenek

Hajókat ködös kikötőből, hogy elvigye

Őket vélt rabságból, bízván barátokban,

Segítségükben; de elébük állt Olwe:

„Avagy őrület hajt-e, barátom? Innen

Menekülnétek; veszélybe, bizonytalan

Földre? Végzetetek  megtalál ott is.

Emlékezem szavadra, mit érkeztünkkor mondtál,

Finwë fia; testvérként lakozunk Aman

Földjén; és most mégis el akarod hagyni?

Nem segíthetek, hogy néped pusztulásba

Vidd; mert más nem vár ott, hol Morgoth az úr.

Hajóinkat pedig el nem adhatjuk úgy,

Miként egyéb holmit, könnyen, mert drágábbak

Nékünk, mint tulajdon vérünk, soha többé

Nem alkotunk szebbet; fehér deszkáikat

Magunk faragtuk ki, fehér vásznaikat

Asszonyaink szőtték.” S Fëanor felelé::

„Sokat szóltál, Olwë, de csak egy a vége;

Szép szóval kértelek, de te megtagadtad,

Hogy segítsd népemet hosszú vándorútban;

Áruló! A kardok beszéljenek végre!”

Hideg acél villan,  iszonyatos harc kél –

Mit kell még megérni, a valák nevére…!

Megállj, Curufinwë, átkot vonsz fejedre -

Megszentelt földön ontatik ártatlan vér.

Vöröslik a tenger habja, vértől áznak

Fénylő fehér hajók; nem nézik a noldák,

Kit öl meg  pengéjük; ki csak útjukba áll,

Mind lehull, legyen bár asszony vagy porontya!

Győzelem – átkos győzelem ez, gyilkosok!

Elosonnak lopott hajókon, szégyenben;

Háborog a bemocskolt víz, sír Uinen

Lenn a mélyben; hideg, szürke sziklaormok

Magasodnak Észak fokán; ott szól Mandos

A noldákhoz, szava könyörtelen átok;

Halált, szenvedést, testvérárulást jósol;

Daccal mennek tovább, vissza nem fordulók.

Csillag fénye süt le, Varda csillagáé;

Szelíd fényt permetez Hattyú-kikötőre,

Vértől síkos minden, s messze bűnös noldák  

Vonulnak; magukat száműző, bús sereg.